Pár napja mécses ég a polcon mellette egy fénykép. Még múlt héten került kezembe a kép, valami mást kerestem... néztem mennyire jól visszadja mamát még aktív korában. Már jó néhány éve ágyhoz kötve volt, megromlott látással mozgásképtelenül. Egyre nehezebben viselte, hol kérve, hol vádolva a Teremtőt vigye magával. Ha beszéltünk is csak imát kért, hogy végre mehessen... érthető volt, itt tehetetlen lett, akik fontosak voltak azok közül már sokan elmentek (két férjét, két fiát temette el fiatalon)...
Aztán hétfőn jött a telefon, kérése teljesült. Ha tudna most biztos mosolyogna, tévedett, nem maradt ki a sorból, csak későbbre volt beírva...
Tudom, hogy jó így mégis nehéz. Megint elszakadt egy gyökér az utolsó szálak közül. Lassan senki sincs aki anyáékról, gyermekkoromról mesélni tudna, néha már úgy tűnik nem is volt valóság, a kézzel fogható, a látható dolgok elfogynak, az emlékek halványulnak...
Ma még ég a mécses, ma még hiszem sohasem feledlek. Benne leszel minden mosolyban, ha tudok magamon nevetni (ezt Tőled tanultam!), benne leszel minden házi süteményben (ebből nálad ettük a legjobbakat)...
Még lobog a láng, még fáj a szívem, de Te menj tovább, engedlek
Isten veled!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése