A pillangó felé...

Így halottak napja táján mindig úgy érzem viszonylagos lesz a tér és az idő és egyáltalán minden ami körülvesz.
Szépen felöltözködünk a gyerekekkel és elmegyünk a szüleimhez. A szüleimhez akikről nekik csak mesélni tudok, mert már régen nincsenek itt velünk.
Nem hittem volna évekkel ezelőtt, hogy a ház, a kert, minden ami körülvett, ami a mindennapokat jelentette így tűnik el egyszerre az emlékezés világába. Már nincs hova menni, nincs kihez menni csak ilyenkor.
Hálás vagyok azért, amit az elfogadás évei alatt tanultam. Hálás vagyok, hogy még ilyen fiatalon megtanulhattam, hogy minden ami körülvesz a ház ahol élek, a bútorok, a tárgyaink csak díszletek, de eltűnhetek néhány pillanat alatt. Nem is érnek többet. Nem ragaszkodom dolgokhoz csak örülök nekik, hogy vannak.
Tudom, hogy csak azok számítanak akik velem éltek és élnek. Igyekszem megélni a ma örömeit és őrizni a múlt szép emlékeit.


Halottam egy nagyon jó hasonlatot emberi életünkkel kapcsolatban.
Olyan a földi létünk, mint a hernyóé. Amíg itt vagyunk lehetőségünk van feltöltődni. Megtanulni adni és kapni a szeretetet. Aztán egyszercsak amikor elérkezik az idő bebábozódunk. A hernyó is elveszíti a kapcsolatot előző életével, aki nem tudja mi jön ezután azt hiheti mindennek vége, mozdulatlanná dermed az eddig élő mozgó lény. De mi tudjuk, hogy csak azért, hogy egyszer gyönyörű pillangó váljék belőle.
Ezekben a napokban azokra gondolunk akik már bebábozódtak, akik arra készülnek, hogy a végtelen idő pillangói lehessenek. Értük fohászkodunk segítve az ő érlelődésüket, segítve a mi töltődésünket, hogy onnantól amikor az idő számunkra is megszűnik ne veszítsük el egymást soha többé...

Ezért gyújtok ma este is mécsest a szüleim sírján.